Képzeldapu,

ma rádküldtem egy üzit. Egy kérdőjelet, egész pontosan. Emlékszel a kérdőjeleidre? Hát persze, hogy emlékszel.

Szinte minden este, de főleg olyankor, ha nem beszéltünk aznap, küldtél nekem SMS-ben egy kérdőjelet. Rövid, egyszerű, egyértelmű érdeklődés a hogylétem felől. Én meg mindig felkiáltójellel válaszoltam. Minden rendben! Jól vagyok!

Már több, mint öt hete nem tudok rólad semmit. Hogy jól vagy-e. Hogy minden rendben van-e. Nem bírtam tovább, és ma rádküldtem egy kérdőjelet. Csak annyit szeretnék tudni, hogy jól vagy, Apu. Hogy ott is minden rendben.

Nem válaszoltál, Apu. Nem küldtél felkiáltójelet. Lehet, hogy nincs mobilod. Vagy megváltozott a számod. Tényleg, mi a mennyország előhívója? Gondolom, nem a 36, hacsak nem vesszük Magyarországot mennyországnak. Szóval még a számod sem tudom.

Kérek szépen egy jelet, Apu. Egy jelet, hogy jól vagy, akárhol is vagy. Egy jelet, hogy minden rendben, és nem kell aggódnom. Régebben "életjelet" kértem tőled, most elég lenne egy jel. Egyetlen jel, Apu.

Képzeldapu,

Titanic van. Tudod, a mozi-fesztivál.Tudod, amire mindig mentünk. Tudod, melyik az. Minden tavasszal, én szóltam, hogy van, lelkesen végigolvastam a programot, vettem előre jegyet mindkettőnknek, és szóltam, hogy mikor megyünk moziba.

Egy fesztivál során úgy három filmet néztünk meg. Voltak jobbak, rosszabbak. De mindig eljöttél velem, mindig elkísértél, végignéztük a filmeket, és aztán beültünk megbeszélni. Nálam van a tavalyi naptárad, tudtad? Az asztali naptárad. Oda bele van írva, így kora tavaszi időpontra, hogy "mozi - nem kell jegy". Akkor mentünk Titanicra, és én megvettem a jegyeket előre. És te bevésted, és eljöttél, és együtt voltunk. Jó sok programunk volt együtt.

Idén nem mentem Titanicra. Pedig hívtak is. De nagyon nem volt kedvem, annyira szentségtörésnek éreztem, annyira hozzád kötődött, hogy nem bírtam elmenni. Igazság szerint egy normális filmen sem voltam, amióta elmentél. Mindig kinéztem, hogy mit néznénk meg együtt, mindig elgondoltam, hogy felhívlak, megbeszéljük, a mozi előtt találkozunk negyed órával a film előtt, és aztán... Aztán eszembe jut, hogy nem vagy itt, és nem megyünk moziba többet, és nem nézünk több dán, vagy norvég vagy izlandi filmet (emlákszel, hogy rajongtunk az északi filmekért?), és akkor inkább nem is megyek, mert veled szerettem, de más nincs, és egyedül nem akarok.

Nincs kivel moziba mennem, Apu.

Képzeldapu,

befürüdtek. Nagy blama volt... Jól beégtek. A választásokról van szó, persze, mi másról.

Tudod, ma volt a parlamenti választások első fordulója. Naszóval sokat gondolkodtam az estén. Eddig mindog úgy volt, hogy néztem a tévében, hol tart a dolog, szurkoltam picit magamban, izgultam, követtem az eseményeket. Régebben Keresztessel kettesben, aztán négy éve, emlékszem, egyedül ültem (akkor még a Kresz Géza utcában), és héttől éjfélig a tévén követtem a választási műsort, időről időre telefonáltunk egymásnak, megtárgyaltuk, hol tartanak a dolgok, tippeltünk, mi lesz a vége... Szóval azért nem voltam egyedül, csak külön-külön néztük, de valahogy együtt. Zoli mesélte, hogy ők is így készülnek, vettek kólát, ropit, pattogatott kukoricát, és rákészültek az események követésére. Nekem is eszemben volt, hogy maradok a jólbevált módszernél, és itthon, tévé előtt töltöm az estét. Aztán Tomi elhívott vacsorázni, és én engedtem a csábításnak, és elmentük vacsizni, nem is akárhova, hanem étterembe, és nemisakármilyen étterembe, hanem japán étterembe, mert az egészséges, és finom, és egzotikus, és különleges.

Szóval elmentünk vacsorázni, és pálcával ettünk sushit, és nagyon jól éreztük magunkat, és utána sétáltunk a belvárosban, és plakátot fényképeztünk, és aztán hazajöttünk, na és akkor, csak akkor, kábé fél tízkor kapcsoltuk be a tévét, és kapcsolódtunk bele az eseményekbe. Addig fogalmunk nem volt a választási részvételről, a szavazás állásáról, a lehetséges nyertesekről.

Fogalmunk utána sem volt sok. És itt jön a nagy blama. Ha még itt lennél, tutira otthon ültél volna egész este, a konyhában, elmosogatva, felsöpörve, rendet rakva, mindennel elkészülve, tiszta és rendezett konyhában ültél volna ma este, tévét nézve, kisképernyős, de a célnak megfelel, tökmagot ropogtattál volna, vizet ittál volna, esetleg egy-két sört, mert már szabad, és nézted volna és követted volna, és időnként felhívtál volna nevetve, hogy [Apu: Ezek a barmok! Hát nem elszúrták ezt is! Hallod, micsoda blamázs? De persze tudtam, hogy így lesz.] Szóval így lett volna, ha még itt vagy velünk. Követed a tévén és nevetsz rajtuk és felhívsz, hogy megoszd. De nem vagy itt, ezért elmesélem, hogy bedőlt a választási rendszer, nem is kicsit.

Valami rossz törvény az oka, állítólag. Egy törvény, ami szerint mindenki, aki nem a lakhelyén szavaz, városonként, kerületenként csak egy helyre mehet szavazni. Azt mondják, azért hozták ezt a törvényt, hogy a csalásokat elkerüljék. De szerintem az előző évek adataival számolhattak. Párszáz emberrel. A tény az, hogy idén rengetegen szavaztak a lakóhelyükön kívül. Új kifejezés is született a jelenségre: voks-turizmus. Állítólag "jelentősen megnőtt az átszavazási kedv". Hát igen, az biztos, hogy megnőtt. Az eredmény az lett, hogy este hétkor, amikor le kellett volna zárni az urnákat, és elkezdeni a választási műsort, azokban a körzetekben, ahol az "átszavazók" szavaztak, még hosszú, hosszú sorok álltak, várván, hogy szavazhassanak. Nagyon nagy ciki volt. A csatornák elkezdték vetíteni a választási műsort, jöttek az exit-poll eredmények, máris elkezdték kitárgyalni, hogy ki vezet, amikor a műsor-szerkesztők beszóltak, hogy "helló, van, ahol még zajlik a választás!" Láttad volna a zavarodott ábrázatukat, a repdeső tekintetüket, a kérdőjelet az arcukon! Fogalmuk sem volt, hogy mit csináljanak! Nem adhatnak műsort, eredményeket, de még a közvélemény-kutatás eredményeit sem, hiszen a választás lezártáig kampánycsend van. Szóval hét után tíz perccel a csatornák megszüntették a választási műsor sugárzását, újabb rendelkezésre várva. A Választási Bizottság meg úgy döntött, hogy aki hét óra előtt állt be a sorba, annak lehetőséget kell adni a szavazásra. Röhej. Az lett az eredménye, hogy egyes helyeken, pl. a XI. kerületben pont, ahol lakom, hajnali negyed kettőig álltak sorba! Teljes blamázs. Közben arról ment a vita a tévében, hogy hiába próbálják elkülöníteni a sorban álló szavazókat, mondjuk a tévés hírek elől, mobilon bármikor kaphatnak információt. Ilyen cikit. A tehetetlenség csimborasszója. Nagyon úgy tűnik, hogy egy végrehajthatatlan törvényt hoztak. Elméletben szép volt, de a gyakorlatban nem vállt be. Sokkal több átszavazó volt, mint ahogy számoltak, és mivel azok is ott szavaztak, akik eredetileg oda voltak bejelentve, ők is sorba álltak. Akár éjjelig.

Olyan hírek is vannak, hogy az átszavazást megszervezték. Állítólag ebbe a körzetbe (a miénkbe) direkt szervezték a fideszes szavazók átszavazását, hogy a fideszes jelölt nyerjen. Na persze, erre nincs, és nem is lehet semmiféle bizonyíték. De a szavazók száma hirtelen igencsak megugrott, a fideszesre szavazóké meg aztán nagyon. Itt tart a dolog. Na persze az MSZP vizsgálatot követel az ügyben.

Egyszóval ez a rendszer nem működik, de a második fordulóig már nem tudnak változtatni rajta, úgyhogy egyelőre marad. Ugyanez a káosz várható két hét múlva is.

Választás? Ahogy várható volt: Fidesz előny. Mindenki ezt várta, mindenki ezt jósolta. De ami megdöbbentő: két renszerváltó párt kiesett a parlamentből. Nincs MDF, nincs SZDSZ. Volt, nincs. Fura ám. A múltam voltak, az életem voltak, mindigis a részemet képezték, ahogy te is. Nincsenek többé, legalábbis a parlamentben. Innen egyenes út a semmibe.

Viszont vannak újak. A Jobbik. Erről sokat beszéltünk. Egyetértettünk, egyetértünk most is. Sejtettem, hogy van mögötte bázis, de azért ekkora arányra nem számítottam. Majdnem 17 százalék, Apu! Ez sok, még gombócból is!

LMP - mérsékelt protest-párt, legalábbis a politológusok így definiálják. Érdekes megfogalmazás. Na meg azt mondják, hogy emlékeztet a korai, borostás Fideszre. Való igaz. Nem véletelen, hogy az ismerős fiatalok közül a legtöbb oda szavazott. Azt is hallottam ma, hogy az LMP-re szavazók biankó csekket írtak alá párt javára... Mert nem igazán lehet tudni, hogy mit fognak csinálni. Te egy blöffnek neveznéd, szerintem. Hogy nincs mögötte semmi. Hogy ábrándozó naívok. Hogy széplelkű idealisták. És hogy virágozzék minden virág, de nehogymár ilyenekre bízzuk az ország vezetését. Na, azért ez a veszély nem fenyeget, valamivel több, mint 7 százalékuk van, de bekerülnek, és már ennek is örülnek.

Gondolom, nem követed nagyon a politikai életet. Én sem igazán, de választásokkor azért bekapcsolódom. Mindig te mesélted el nekem az aktuális híreket, mindig te voltál képben egy-egy sztori kapcsán, nekem nem kellett hiradót néznem, te úgyis tudtál mindent, a hírt is, a hátterét is. Hát most én próbálok mesélni neked. Nem megy olyan jól, de próbálkozom. Helyet cseréltünk, Apu.

Képzeldapu,

van a névnapod. A Zsolt-napra mindig is készültem, okoskodtam, minek örülnél, mit vegyek neked. Szeretek praktikus ajándékokat venni neked, amiket tényleg tudsz használni. Egy pulcsit, egy konyhai felszerelelést, ilyesmiket vettem neked mindig.

Sokat gondolkodtam, mit vegyek neked erre a névnapra. Eredetileg konyharuhát szerettem volna venni, mert abban mindig szűköldöktél. Hülyeség, mi? Konyharuha. De ha megkaptad volna, örültél volna neki.

Nem kaptad meg, Apu. Nem ünnepeltük meg a névnapodat. Nem volt egyeztetés előre két-három héttel, hogy mikor érünk rá, mikor legyen a közös ebéd. Nem állapodtunk meg a vasárnapi ebédben, a névnapi ünneplésben. Nem beszéltük meg, hogy ki mit főz, és mit hoz, mivel járul hozzá a "bulihoz'. Nem hívtál meg minket (mert igen, minket hívtál volna, Tomival, első perctől elfogadtad és szeretted, hívtad volna őt is) vasárnap fél egyre, finom levesre és egybesült húsra, desszert nélkül, mert mi mindig így ünnepeltünk.

Nem tartottuk meg a névnapodat, Apu, mert most először nem volt névnapod. De az eszembe voltál. Reggel már korán eszembe jutottál. Aztán tettem a dolgom. Dolgom volt, ugyanis. Szombat van, és ma volt az első gyakorlati túránk a kerékpáros túravezető képzésben. Ja, persze, te erről lemaradtál, nem meséltem, nem tudsz róla. Emlékszel, tavaly a gyalogos túravezetői tanfolyam mellett elkezdtem a kerékpárost is. A gyalogosat megcsináltam, emlékszel, de a bringásat nem tudram befejezni a kartörés miatt. No, hát ez függőben maradt azóta is, és most lehetőség nyílt befejezni. Fehérváron rendeztek idén tanfolyamot kerékpáros túravezetőknek, és megengedték, hogy ott tegyem le a gyakorlati vizsgát. Én meg szerettem volna még a vizsga előtt gyakorolni, ezért elmentem a mai gyakorlati túrára. Kellemes volt, jól éreztem magam.

Nem fontos. Ma van a névnapod, és én a túravezető-képzéssel vagyok elfoglalva. Meg Tomival, aki levitt Fehérvárra kocsival, meg felhozott, vett nekem kaját és kényeztetett. De az eszemben voltál. Csak tettem a dolgom. Éltem, mert állítólag az élet megy tovább. És tényleg, úgy tűnik, igen. Valahogy, így-úgy, döcögve, de megy tovább.

A Monte Cristo Grófjából, idézet: "Egyszer én is átélem már ezt, de ígérem, el fog múlni." Úgy lesz? Enyhült már, és még enyhülni is fog, de elmúlni? Nem hiszem. Nem tudom elképzelni.

[Apu: Hiszel Istenben, kislányom?] Az nem számít, ha Isten hisz bennem.

Képzeldapu,

ma mosolyogtam, és úgy őszintén, örömmel, majdhogynem vidáman. Majdnem úgy, mint rég, mint azelőtt, hogy elmentél. Ma jó nap volt, és lehet, hogy lesz még jó napom. És ma újra agyaltam valamin, valamin, ami nem Te voltál és nem én voltam és nem a hiányod volt.

Ma voltam órát tartani egy nyelviskolában, mostanában sokat járok oda, sok órám van ott. A belvárosban van, az Astoriánál, egy öt emeletes nagy, gangos házban. A liftre várva - mindig várni kell, mindig sokat - megfigyeltem, hogy a földszinten egy üveg-fal mögött házmester-kuckót rendeztek be. Kis iroda-szerűséget, ahol a hetven-akárhány éves, jellegzetesen házmester-külsejű bácsi üldögél, és így "van", és így dolgozik. Ott ül egész nap, gondolom, nyolctól hatig, mondjuk.

A bácsi ott ül, láthatóan nem csinál semmit, de szól a rádió. Azon gondolkodtam ma, mit tennék én, ha ilyen munkám lenne. Tutira az lenne az első dolgom, hogy levigyek egy laptopot magammal, és megoldjam az internet-összeköttetést. És egész nap leveleznék, meg az interneten szörfölnék, meg olvasgatnék ezt-azt, meg kapcsolatot tartanék fenn on-line, mindenféle program segítségével (csetelnék, magyarul). És sehogy sem tudtam elképzelni, hogy hat-nyolc-tíz órát töltsek el számítógép, internet, információ és kapcsolatok nélkül.

Aztán meg arra gondoltam, hogy a házmesterként működő úriember valószínűleg nem hiányolja a számítógépet vagy az internetet a mindennapjaiból. Arra gondoltam, hogy neki elegendő lehet, hogy hallgatja a Kossuthot, esetleg keresztrejtvényt fejt, de mindenesetre nincs szüksége állandó, on-line kapcsolatra a barátaival, nem igényli a folytonos e-mail olvasást-írást, vagy a közösségi oldalak látogatását, vagy a hírek, érdekességek, ez-azok olvasgatását.

Arra gondoltam, mennyire más világ ez. Mennyit változott a világ, illetve a mi hozzáállásunk a világhoz. A mi igényeink. Én tutira megőrülnék, ha "csak" a rádió szólna egész nap, semmi más impulzust nem kapnék máshonnan, semmi vizuális inger nem érne, semmi kapcsolatom - még, ha virtuális is - nem lenne más emberekkel. Pedig szerintem én még csak valami átmeneti generációhoz tartozom. A későbbiek, sokkal vizualitás- és információ-függőbbek. De ha már én nem bírom, nem bírnám vizuális inger, újabb és újabb információk, emberi kapcsolatok nélkül, mit tennének a mostani tizenévesek?

Sokat változott a világ, Apu. Sokat változtunk mi is benne. [Apu: Tempora mutantur et nos mutamur in illis.] Igen, így van. Azon is gondolkodom, hova vezet ez. Nyitott, tág téma. Most nem fér bele. De legközelebb visszatérünk rá. Ha majd legközelebb írok neked.

Addig is raktározzuk el magunkban a hetvenes, előző korból származó bácsika képét, aki ott ül az üvegfalú kuckójában, hallgatja elemes rádióján a Kossuthot, nézi, ki mindenki jön-megy a házban, és létezik és van, és talán elégedett is. És esetleg boldog is. És neadjisten [Apu: Noch dacu!] időnként mosolyog.

Képzeldapu,

ma van egy éve. A balesetemnek, mi másnak. Pont ma volt egy éve, emlékszel?

Gyönyörű, meleg, sugárzó, kora-nyárira hajazó nap volt 2009. április 5-e. Ünnepeltünk. Az időjárás is ünnepelt, egész álló nap csodálatos napsütésben fürödtünk és mezítláb szaladgáltam a mezőn, és mi is ünnepeltünk, az Egyesület harmadik szülinapját tartottuk.

Az a nap teljes egészében itt él bennem. Emlékszem. Emlékszem, hogy kora reggel tekertem kifele a városból, a feltúrt budai rakparton ügyetlenkedtem, aztán a Rómain megálltam meginni egy kávét, az élet császárának éreztem magam, ahogy ott ülök reggel egy cukrászda teraszán, várom a csodaszép közös ünnepet, előttem egy élményekben és barátokban gazdag hosszú-hosszú nap... És emlékszem, ahogy kimentem Pomázra biciklivel, és onnan felgyalogoltam a Kőhegyre, egy picit eltévedtem, még a legelején, mert rossz úton indultam el, de észrevettem elég hamar, és aztán átvágtam egy iszonyú mély völgyön, és a jó úton voltam megint, és konstatáltam, hogy igencsak belémfér az a túravezetői tanfolyam, amire épp jártam.

Aztán eltelt a nap, gulyás-főzéssel, játékokkal, mezítlábas rohangálásokkal. És emlékszem, milyen jól kiszámoltam, hogy mikor induljak el fentről, a hegyről, hogy hatra a bicómhoz érjek. Azt számoltam, egy óra út haza, sötédedésre otthon is leszek. Ezt gondoltam. A történtek fényében eléggé nevetséges. [Apu: Kislányom, a kiszámíthatatlanra nem lehet számítani.] Aztán tekertem haza, aztán a csodás tekerésben egyszer csak kiszállt alólam a bicó, és én repültem, és hirtelen a betonon találtam magam. És akkor törtem el a karom, ficamítottam ki a vállam és vágtam el a kézfejemhez vezető idegeket.

Te csak később kapcsolódtál be. Este nyolc felé hívtalak, már a kórházból. Akkor hívtalak csak, mikor már tudtam, mi van. Nem akartalak megijeszteni. Így is elég nehéz volt, mert el kellett mondanom, hogy baleset ért, hogy kórházban vagyok, és valószínűleg maradok egy darabig.

Kértelek, gyere be. Jó későn értél be, Zoli hozott. Megrémültél azon, amit látsz. A lányod, a pici lányod begipszelt, felkötözött karral, rettenetes monoklival a szeme alatt, eléggé "lehasznált" állapotban. Olyan jó volt, hogy akkor bejöttetek. Elhagyatott voltam. Nagyon tartottam magam, hogy ne fessek ki még szarabbul, mint ahogy kinézhettem alapból. Ekkor mondtad el megint, amit oly sokszor: "A gyerekben az a jó, hogy sosincs vége".

És kértem, hogy gyere másnap reggel, amilyen korán csak tudsz. És jöttél is, még munkábamenetel előtt jöttél, és kértem hozz papírt és tollat. Hoztál egy spirál füzetet, meg tollat, és elbűvölve nézted, ahogy nekiállok bal kézzel írni. És jöttél minden nap, kétszer, munka előtt és kora este, hogy ne legyek egyedül. Annyira. Minden áldott nap jöttél, minden nap kétszer. Hoztad, amit kértem. Én voltam a te pici, sérült lányod. Jó volt ám.

És később nézted, ahogy próbálok felépülni. Ahogy megpróbálok újra teljes életet élni, fél karral. És csodáltál. Ezt tudom, Apu, mert mondtad. Mondtad, hogy csodálod a kitartásomat, az akaratomat, hogy nem hagyom magam kiszolgálni, hanem mindent megcsinálok magam, és hogy minden áldott nap fejlesztem azt, amire képes vagyok-

De nem magamra emlékszem ma, hanem rád. Nem a hosszú felépülésemre, a sok csatámra és kínlódásomra, hanem arra az azonnali készségre, amivel jöttél, ha hívtalak, amivel hoztál, ha kértem, amivel mellettem voltál, ha igényeltem.

Köszönöm, Apu. [Apu: "Nem kell köszönnöd semmit, tudod. Mindig lefele adunk, fentről kapunk."]

Képzeldapu,

Húsvét van, és Nagyszombat, és Krisztus feltámadott. Na de sorjában.

Ma voltam az Ilkában, az volt a tervem, hogy a muskátliaidat kirakom a teraszra. Azért kicsit benéztem a dolgokat, a muskátlik mennyiségét és a munka idő-igényességét. Tudtam, hogy sok virágod van, és pontosan tudtam, mennyi meló van egyetlen tővel is, mielőtt kirakhatnánk, mégis... Ah, már látom, hogy ez hosszú lesz, a lényeg, hogy nem tudtam befejezni.

Szóval gyönyörűen indult a nap, ragyogó napsütés és ragyogó tervek: átmegyek az Ilkába, felmérem a terepet, aztán irány a piac, megveszem, ami kell, és vissza, szépen kirakom a teraszra a muskátlikat, rendbe rakom őket, meglocsolom, feltakarítom a teraszt, stb... És még arra is gondoltam, mindezek mellett sütök egy húsvéti kalácsot, ajándékba, holnapra. És a terv szerint utána hazatekerek, átöltözöm és átmegyek Anyuhoz feltámadást ünnepelni, sonkával, tojással. Ja, tervnek nem rossz.

Fél tizenkettőre értem csak az Ilkába, láttam, hogy eléggé lepusztult állapotok vannak: még kávé sem volt, sem wc-papír. Lóra pattantam, és eltekertem a piacra. Bevásárlás, vissza. Mire konkrétan nekiálltunk "virágozni", fél kettő is volt talán. Tomi segített a virágosládákat a lépcsőházból a teraszra cipelni, de így is mentünk vagy tíz kört. Végig azon agyaltam, hogyan csináltad te ezt egyedül? Hány kört mehettél, évente kétszer, kora tavasszal és késő ősszel, mire az összes muskátlit, ládával és földdel együtt átpakoltad? Nem panaszkodtál soha, milyen sok munka és megerőltető, csak büszkén mutattad az eredményét.

Nagyon büszke voltál a muskátliaidra, a virágba borult, gyönyörű teraszodra. Idén is ilyen lesz. Büszke leszel rá.

Tomi segített cipelni, meg utána feltakarította a lépcsőházat, de eztán mennie kellett, ami azért nem volt baj, mert ami ezek után jött, leginkább egyszemélyes munka. Mindent megcsináltam, Apu, amit kellett! Leszedtem minden tőről az elhalt, száraz leveleket és virágokat, visszanyestem őket, meglazítottam és felfrissítettem a földet, a ládákat lemostam, szépen kiraktam, sorban a terasz rácsára. Sajnos, volt pár halottunk. Néhányan az újabb ültetésüek közül nem élték túl a telet, és sajnos a matuzsálemek közül is elhalt pár. Viszont indítottam új "óvodát", a lenyesettek elültettem, ahogy te is mindig, hátha gyökeret eresztenek, és új tővé nőnek...

Az jutott eszembe, amikor sok-sok évvel ezelőtt megvetted a lakást, az Ilkát, és elküldtél engem Annamarival, a titkárnőddel, hogy vegyünk muskátlit a teraszra. Mikor is volt ez? '97-ben, létezik? Megvettünk mindent, a ládákat, rengeteg földet, a töveket, és szépen el is ültettük. Annamari magyarázta el, hogyan kell gondozni, télire eltenni, visszavágni a virágokat. Aztán egy darabig én gondoztam őket, majd átvetted a feladatot, mindent szabály szerűen csináltál - ahogy a főzést is, mindig elmondtad: "Szabályosan, könyv szerint" - és a muskátlik nőttek, terjeszkedtek, gyerekeket és unokákat hoztak, akik szintén nőttek, terjeszkedtek. Egyre több muskátlit kellett elajándékoznod, hogy egyáltalán elférjetek tőlük a teraszon. Gyönyörűek voltak, és rém büszke voltál rájuk. Úgyhogy én is gondozom őket és vigyázok rájuk. Ahogy te tennéd.

Mondom, sajnos néhány elhalt. Van valami undorító kór, alulról támadja őket, elfeketednek a szárak, felfele terjeszkedik a feketeség, és végül teljesen elhal, szinte kiszárad a virág. De ez egy betegség, látszik jól. Próbálom megmenteni a többit, az egészségeseket.

Órákig dolgoztam a virágokon, és nem értem a végére. Persze elkezdtem párhuzamosan kalácsot is sütni, mert azt gondoltam, nekem minden belefér. Aztán hatkor telefonált Anyu, hogy Zoliék már ott vannak, és csak rám várnak. Szóval félbe kellett hagynom. A virágozást is (maradt négy-öt tő, amiket még nem tettem rendbe, de legalább gyorsan feltakarítottam magam utám), na és a kalács-sütést is. A második kelesztés zajlott éppen, már csak a sütés hiányzott, hogy kész legyen. Felmértem a helyzetet. Nálam a bicó, lekötve az udvarban, és feladat: elvinni a másnapi ajándékba szánt fűszernövényeket (3 db), a saját magamnak szánt növényeket (4 db), egy tepsi megkelt, de teljesen nyers kalácsot, kaja-maradékot (két doboz), plusz ilyen-olyan apró cuccokat, amiket a hátizsákba gyömöszölök. Ja, és lehetőleg nagyon, nagyon hamar oda érni anyámhoz, hogy ne csússzak le a húsvéti ünneplésről, amire egész nap készült. Nem láttam kivitelezhetőnek bringával. Szóval taxit hívtam. Ezernyi felmentő indokot találtam magamnak, például, hogy nem költöttem már magamra egy hete legalább, meg, hogy most fontosabb a család, meg a másnapi vendégség, amire ajándékba vinnék kalácsot, és tény, hogy bicóval ezt a rengeteg sok mindent nem tudom szállítani, szóval felmentettem magam, és taxit hívtam.

Negyed óra volt taxival Anyuhoz menni. Ott aztán megsütöttem a kalácsot, miközben sonkát falatoztunk, és hallgattuk, ahogy a Szent Imre templomba visszatérnek a harangok, és Krisztus feltámad. De nem mondtuk: "Krisztus feltámadott". Ezt csak veled mondtuk. De azt hiszem, akár mondtuk, akár nem, feltámadott. Valóban feltámadott.

Itt a Húsvét, Apu. Sokat gondolok a múlt Húsvétokra, az együtt töltött ünnepekre. Most, hogy a napot az Ilkában töltöttem, sokat gondolok a hétköznapokra is, az apró, szép részletekre. Az akkor jelentéktelennek, ismétlődőnek, mindennaposnak tűnő részletekre. Mint a muskátlik. Ahányszor felmentem, még ha csak öt percre is szaladtam be egy papírért, mindig kicsábítottál a teraszra, hogy nézzem meg, milyen szép a terasz, milyen gyönyörűen virágoznak a muskátlik, és mi mindent fejlesztettél, újítottál.

Holnap, vagy holnapután befejezem a munkát a teraszon, az össze muskátlit kiteszem, hadd nőjenek, szaporodjanak, sokasodjanak. Hadd legyél rájuk büszke. És ÉN foglak hívni, felhívni a lakásba, kihívni a teraszra, hogy nézd meg, milyen szép!

Krisztus feltámadt, Apu! [Apu: Valóban feltámadt.]

Képzeldapu,

ma beültem a Waggonba. Lehet, hogy hülyeség volt. Csak emlélezni akartam. Mert emlélszel, ugye? Hányszor ültünk be oda csak úgy, beszélgetni egyet. Hányszor beszéltünk meg oda találkozót. Hányszor, de hányszor voltunk ott csak mi ketten, apa és lánya.

Nem emlékszem, mikor voltunk ott utoljára. Oly' sokat jártunk oda, fóleg jó időben, a "teraszukra". Aztán, mikor már a "paravánt" is felállították, és fűtöttek a dohányzóknak is, mentünk oda ősszel, télen, tavasszal. Szerettünk ott lenni. Ez volt a "mi helyünk".

Később felfedezted a Kommunistákat, és kicsit elpártoltunk a Waggontól, a Kommunistákhoz jártunk. Ugyanezért. Beülni, beszélgetni, együtt lenni. Decemberben azt mondtad nekem, majd elmegyünk még a Kommunistákhoz. Nem mentünk. Nem rajtad múlt, Apu.

Időközben kitavaszodott, ahogy írtam, és a Waggonban is, bár a zárt és fűtött paraván megvan még - gondolom, az estékre és a fázósaknak - már kitették a teraszt, az asztalokat a napfénybe. Mert gyönyörűen süt ám a Nap, Apu!

A terasz naná, hogy tömve volt. Mindig is tömve volt. És imádtad, hogy tömve volt, hogy az emberek a bicikli-edzés után, a gyerek- vagy kutya-sétáltatás közben, egyetemi óra végeztével, vagy csak úgy, beülnek ide. Imádtad, hogy nagy az élet, hogy zajlik az élet.

Mikor is voltunk utoljára együtt itt a Waggonban? Te fel tudod idézni? Mert én nem. Szeretném, de nem megy. Végignéztem az SMS-eimet, amit neked küldtem, meg amit tőled kaptam, és azt találtam, hogy augusztus 17-én, 18 óra 18 perckor ezt az üzenetet írtad nekem: "Már /ha/ vagon" .

Ezek szerint aznap találkoztunk. A Waggonban. És te vártál rám. Egy hétfői nap volt, ezt most néztem meg. Miről beszélgettünk? Én biztos, hogy panaszkodtam, hogy kevés az órám, kevés a pénz. Biztos, hogy meghívtál. Nem hagytál fizetni.  Mert úgysincs pénzem. Még az is lehet, hogy ekkor ajánlottad fel, hogy adsz nekem százezer forintot, hogy valahogy átvészeljem ezt az időszakot. Nem emlékszem, Apu!

Jó lenne, jobb lenne, ha tényleg fel tudnám idézni, mikor voltunk itt utoljára, és miről beszéltünk.

Röhej, de azt várom, hogy felbukkanj. Szinte látlak. Itt ülök, és szinte látlak. Sétálsz ide, nehézkesen kicsit, talán bicegve kicsit. Nézem, ahogy közeledsz ezzel a fura járással, és arra gondolokm biztos fáj a lábad. Az érszűkület, emlékszel? Megállsz a terasz mellett, rövidlátón hunyorogsz, körülnézel, keresel. Én integetek. Meglátsz, elmosolyodsz és két kézzel integetsz. Nem úgy, ahogy általában szoktak. Középmagasra emelt két kéz, tenyér kifordítva, ujjak kinyújt, becsuk (ökölbe), megint kinyújt, megint becsuk. Ez is integetés. Hajdók-féle. Már tudom, honnan hoztam ezt az integetést.

Ez volt az integetésünk. Azt, hogy mikor ültünk utoljára a Waggonban, azt nem tudom felidézni, de arra tisztán emlékszem, hogy integettél nekem utoljára. Nem így. Haloványan. Gyengén. Egy kezedet emelted (talán a jobbat?) picit, alig, s majd leejtetted. De Apu, ez is integetés!

Szóval észreveszel, hol ülök, mosolyogsz és integetsz, és idejössz, puszi és leülsz. "Hát szeeeeeerbusz, kislányom!" Üdvözölsz. Tudom, mi van rajtad. Farmer, "A FARMER", merthogy mindigis egy volt. Póló, pulcsi és széldzseki. Ami nem igazi széldzseki, hanem egy ősrégi, legalább tizenöt éves susi-musi melegítő felső része. Fehér, legalábbis fénykorában fehér volz. Fehér susi-musi melegítőt vettél, amikor a susi-musi meglegítők voltak divatban. Mikor is? '95-ben? A felsőjét megtartottad, ez a széldzsekid, ez az átmeneti kabátod.

Na szóval ott ülsz, farmerben, pulcsiban, susi-musi felsőben, és nálad az elmaradhatatlan "türkische koffer", ahogy mindig hívtad. Ha hoztál, vittél valamit, azt mindig tök gáz tesco-s vagy cba-s zacsiban hoztad, vitted, a "türkische koffer"-ben. Mondtam már, hogy imádtam a türkische koffereidet? A béna zacskókat, amikben nekem hoztad a leveleimet, vagy az aláirandó papírokat, vagy bármi hasonlót. Most is itt van nálad, a türkische koffer, nekem hoztál valami papírt benne.

Rendelsz egy sört és egy zsíros kenyeret, sok lila hagymával, ahogy mindig. Imádod az itteni zsíros kenyeret, sok lila hagymával, ki nem hagynád egyszer sem.

Aztán csak beszélgetünk. Elmeséled, milyen isteni kaját főztél előző nap, és azt is, mit tervezel főzni, és az is milyen finom lesz, és hogy még kell venni hozzá ezt meg azt, de szerencsére a CBA nyitva van nyolcig. Meg én is mesélek, magamról, az életemről, fontos és lényegtelen dolgokról. Fecseghetünk és lényegretörő kérdésekről is beszélhetünk. Mindegy, mindenről tudunk beszélni.

Úgy két óra múlva fizetünk, együtt megyünk az Izabella utca sarkáig, lelkemre kötöd, hogy küldjek üzenetet, hogy rendben hazaértem. Elbúcsúzunk, kapok egy keresztet a homlokomra, adok neked is egyet. Hüvelykujjal rajzoljuk a kereszteket, ahogy mindig. Homlokra. Ilyet se kapok azóta.

Hazatekerek.

Ma is hazatekertem. Ahogy mindig. Csak nem beszélgettünk. Csak nem mondtad el, milyen finomságot készülsz főzni. Csak nem hoztál magaddal türkische koffert, levelekkel. Csak nem integettél. Csak nem jöttél.

Hiányzol, Apu.

Képzeldapu,

a minap eltekertem Budafokra. Egészen pontosan feltekertem a budafoki temetőig. Merthogy Budafok egy viszonylag meredek domboldalra épült. Volt, asszem már csak volt ott szőlő is, jó fekvés, jó talaj, domboldal, mi kell még? Ma már szerintem szőlő nincs (bár nem fedeztem fel az egész kerületet), de a pezsgő-gyár még mindig ott van.

Szóval a terv az volt, hogy csinálok egy szép fényképet, amit majd a particédulára tehetek. Szeretnék egy fényképet a particédulán, és ha lehet, sajátot. Tudod, egész jól fotózom. Tudod, perszehogy, neked is tetszettek mindig a képeim. Na szóval fényképezni akartam, és mivel a particédulára szántam, gondoltam, stílszerű lenne egy szép kép a temetőből, kereszt, szép szobor, ilyesmi. Arra gondoltam, a budafoki temető nem is esik olyan messze. Hát azért ezt benéztem rendesen. Ötkor indultam, volt - persze, hogy volt - egy kis kavarc, egy kis "alternatív útvonal", de végül is egy óra alatt oda értem. Piszok meredek utca visz fel oda! Majd kiköptem a tüdőmet felfele. Megint eldöntöttem, hogy leszokom a cigiről. És persze megint úgy mondom ezt, hogy közben rágyújtok. Mint mindig.

Na szóval kavirnyálás, meg meredek domboldal, de végül is célnál voltam, délután hatkor. Remek, gondoltam, még egy óra sötétedésig. Ja, mert időközben előre állítottuk az órát. Szóval hatkor, kimerülve, kifulladva, de fotózásra készen tök hiába ráztam a budafoki temető rácsos, lakattal lezárt kapuját. Mert, óraátállítás ide vagy oda, a budapesti temetők márciusban fél hatkor zárnak. Nem, nem volt annyi eszem, hogy ezt az indulás előtt megnézzem.

Úgyhogy fotózás ugrott. Hazatekertem, immár kevesebb kavirnyával, csak a legelején volt egy kis kavarc, nehezen találtam vissza a főútra, utána már ment simán. Hazajöttem, fotót nem csináltam, de egy bizonyossággal gazdagabb lettem: bringás nem költözik hegyoldalba. Önként.

Képzeldapu,

rájöttem, mégpedig a szokásosság fontosságára. Arra, hogy mennyire lényeges az életünkben a megszokás, a szokott dolgok, a várható, és valóban bekövetkező események.

Ha elmegyek pisilni, Piciny cica szinte mindig odajön, két hátsó lábára áll, a térdemre támaszkodik, és egyik melső mancsával a fejem felé nyúl, mintha meg akarna simogatni. És ezt mindig. Ahányszor pisilek. De ha valamiért nem jön, hiányzik. Hülyeség, de hiányzik. Mert megszoktam, hogy jön, hogy feláll és felém nyúl.

Ma a wc-n az jutott eszembe, hogy a családunkban csak te imádkoztál ebéd előtt. Viszont te mindig. Elmondtad az "asztali áldást", jobban mondva a szokásos kétsoros formulát, amit minden katolikus család ismer, édesjézuslégyvendégünk... Nem imádkoztam veled, és sosem szóltál rám, hogy én is imádkozzak. De te mindig elmondtad. Erre lehetett számítani, és ez be is következett. Mint a cica mancsa a wc-n.

De ha nem jön a cica, nem nyújtja a mancsát, hiányzik. Mert megszoktam. Mert megszoktam és elfogadtam. Mert megszoktam és elfogadtam és megszerettem. És hiányzik, ha nincs. Így van ez az imával is. Bár én nem imádkoztam, hiányoznak az ebéd előtti imák. Mert voltak, megszoktam, elfogadtam és megszerettem őket. Hozzád tartoztak.

Ki fog most imádkozni ebéd előtt, Apu?

Képzeldapu,

bedurvítottak. Hát az MSZP-sek, ki más. Most láttam egy kampány-reklámot, amiben kimondják egy-az-egybe, hogy a Fidesz a szélsőjobbot hozza magával. Eddig még - emlékszel? - sose tettek ilyet. Nem támadtak, úgymond, direktbe. Szóval úgy tűnik, felvették a kesztyűt, de még mielőtt felvették volna, telerakták ólom-golyókkal. Most nagyot odacsapnak. De csak most, a finish-ben. [Apu: Kislányom, csapkodnak. Pánikban vannak, rémültek, a vesztüket érzik. Boszorkányt kiáltanak.]

Elmúlt a szelídségük. Talán felesleges volt, meg inproduktív, meg hatástalan, nekem mégis hiányzik. Már a baloldal is támad, fenyeget. Már ők is a "kevésbé rossz" választására appellálnak. Azért szavazzak rájuk, hogy a szélsőjobb ne kerüljön hatalomra. Tényleg ide jutottunk?

Szélsőségekbe kezdünk csúszni, és ez ilyesztő, Apu.

Képzeldapu,

megcsináltuk. A bringás forradalmat, mi mást. Az utóbbi egy hétben elözönlötték a várost a bicósok. Ja, mert - ezt elfelejtettem elmesélni - időközben persze kitavaszodott, tizenöt fokok, rügyező fák, tulipántok és nárcisztok, a szokásos. Szóval vili, hogy a jó idő csalta elő a bringásokat, na de hogy ennyit! Tavaly tavasszal közel sem volt ennyi kerékpáros mindenfele, esetleg az áprilisi Critical Mass után, amikor még bennük volt a lelkesedés, az összetartozás-fíling, meg a "jó hepaj ez végülis" hangulat. De úgy egyébként, a mindennapos közlekedésben nagy-nagy létszám-ugrás nem volt, legalábbis eddig.

Emlékszel, úgy három-négy éve még eléggé csodabogárnak tartották, aki önként és dalolva a kerékpárt választja közlekedési eszköznek a városban, és hát mennyire lehetett aggódni a testi épségükért! Nem mondogattad, de tudom, hogy aggódtál te is, főleg amikor éjjel tekertem haza a forgalomban. Aztán elkezdtek egyre több és több bringautat építeni, és átalakult szép lassan magának a kerékpárosnak az imidzse is, már nem a lepukkant csóró lúzer asszociációt váltotta ki, sőt, úgy érzem, egyre inkább divat biciklizni, vagy bikilivel közlekedni... Na meg a kerékpározást népszerűsítő tömegesemények és kampányok is csak célba találtak végre... A Critical Mass sok kritikát kap [Apu: Akkor ez egy kritikált mass?], de tudom, hogy a céljai nagyon jók, a fellépése talán néha tolakodó (évente kétszer a lezárt vagy elfoglalt utak miatt nagyon bírnak anyázni), de semmiképp sem agresszív, és ott van a Bringázz A Munkába kampány, az is már pár éve, egyre több résztvevővel...

Na, szóval volt itt közösség, meg kampány, meg imidsz-váltás, meg divat-bicózás, de ha most kimennél az utcára, olyat látnál, amire szerintem te sem számítottál! A bringások egész egyszerűen elözönlötték a város. Rajzanak, Apu! Az utakon, a bringa-sávokban, a járdán, mindenfele! És van ám mindenféle, öltönyös fiatalember retró-bicón, meg lánykák, meg kismamák, meg nyugdíjasok, igen, egyre több az idősebb kerékpározó, sokszor a telekről felhozott tanya bike-ot hajtja rém elégedetten... És örülnek, Apu! ráérősen tekernek, mosolyognak, a lámpánál összetömörülnek, élnek, közlekednek Budapesten és jól vannak!

Úgy örülök, Apu. Ez volt a cél, ezért ment a harc, és most úgy érzem, nagyon közel állunk hozzá, hogy Budapest is egyfajta Amsterdam lehessen. Nagyon közelinek érzem.

Tudod, ilyenkor úgy vagyok vele, hogy érdemes küzdeni.

Megcsináltuk, Apu!