Képzeldapu,

ma van egy éve. A balesetemnek, mi másnak. Pont ma volt egy éve, emlékszel?

Gyönyörű, meleg, sugárzó, kora-nyárira hajazó nap volt 2009. április 5-e. Ünnepeltünk. Az időjárás is ünnepelt, egész álló nap csodálatos napsütésben fürödtünk és mezítláb szaladgáltam a mezőn, és mi is ünnepeltünk, az Egyesület harmadik szülinapját tartottuk.

Az a nap teljes egészében itt él bennem. Emlékszem. Emlékszem, hogy kora reggel tekertem kifele a városból, a feltúrt budai rakparton ügyetlenkedtem, aztán a Rómain megálltam meginni egy kávét, az élet császárának éreztem magam, ahogy ott ülök reggel egy cukrászda teraszán, várom a csodaszép közös ünnepet, előttem egy élményekben és barátokban gazdag hosszú-hosszú nap... És emlékszem, ahogy kimentem Pomázra biciklivel, és onnan felgyalogoltam a Kőhegyre, egy picit eltévedtem, még a legelején, mert rossz úton indultam el, de észrevettem elég hamar, és aztán átvágtam egy iszonyú mély völgyön, és a jó úton voltam megint, és konstatáltam, hogy igencsak belémfér az a túravezetői tanfolyam, amire épp jártam.

Aztán eltelt a nap, gulyás-főzéssel, játékokkal, mezítlábas rohangálásokkal. És emlékszem, milyen jól kiszámoltam, hogy mikor induljak el fentről, a hegyről, hogy hatra a bicómhoz érjek. Azt számoltam, egy óra út haza, sötédedésre otthon is leszek. Ezt gondoltam. A történtek fényében eléggé nevetséges. [Apu: Kislányom, a kiszámíthatatlanra nem lehet számítani.] Aztán tekertem haza, aztán a csodás tekerésben egyszer csak kiszállt alólam a bicó, és én repültem, és hirtelen a betonon találtam magam. És akkor törtem el a karom, ficamítottam ki a vállam és vágtam el a kézfejemhez vezető idegeket.

Te csak később kapcsolódtál be. Este nyolc felé hívtalak, már a kórházból. Akkor hívtalak csak, mikor már tudtam, mi van. Nem akartalak megijeszteni. Így is elég nehéz volt, mert el kellett mondanom, hogy baleset ért, hogy kórházban vagyok, és valószínűleg maradok egy darabig.

Kértelek, gyere be. Jó későn értél be, Zoli hozott. Megrémültél azon, amit látsz. A lányod, a pici lányod begipszelt, felkötözött karral, rettenetes monoklival a szeme alatt, eléggé "lehasznált" állapotban. Olyan jó volt, hogy akkor bejöttetek. Elhagyatott voltam. Nagyon tartottam magam, hogy ne fessek ki még szarabbul, mint ahogy kinézhettem alapból. Ekkor mondtad el megint, amit oly sokszor: "A gyerekben az a jó, hogy sosincs vége".

És kértem, hogy gyere másnap reggel, amilyen korán csak tudsz. És jöttél is, még munkábamenetel előtt jöttél, és kértem hozz papírt és tollat. Hoztál egy spirál füzetet, meg tollat, és elbűvölve nézted, ahogy nekiállok bal kézzel írni. És jöttél minden nap, kétszer, munka előtt és kora este, hogy ne legyek egyedül. Annyira. Minden áldott nap jöttél, minden nap kétszer. Hoztad, amit kértem. Én voltam a te pici, sérült lányod. Jó volt ám.

És később nézted, ahogy próbálok felépülni. Ahogy megpróbálok újra teljes életet élni, fél karral. És csodáltál. Ezt tudom, Apu, mert mondtad. Mondtad, hogy csodálod a kitartásomat, az akaratomat, hogy nem hagyom magam kiszolgálni, hanem mindent megcsinálok magam, és hogy minden áldott nap fejlesztem azt, amire képes vagyok-

De nem magamra emlékszem ma, hanem rád. Nem a hosszú felépülésemre, a sok csatámra és kínlódásomra, hanem arra az azonnali készségre, amivel jöttél, ha hívtalak, amivel hoztál, ha kértem, amivel mellettem voltál, ha igényeltem.

Köszönöm, Apu. [Apu: "Nem kell köszönnöd semmit, tudod. Mindig lefele adunk, fentről kapunk."]