Képzeldapu,

ma beültem a Waggonba. Lehet, hogy hülyeség volt. Csak emlélezni akartam. Mert emlélszel, ugye? Hányszor ültünk be oda csak úgy, beszélgetni egyet. Hányszor beszéltünk meg oda találkozót. Hányszor, de hányszor voltunk ott csak mi ketten, apa és lánya.

Nem emlékszem, mikor voltunk ott utoljára. Oly' sokat jártunk oda, fóleg jó időben, a "teraszukra". Aztán, mikor már a "paravánt" is felállították, és fűtöttek a dohányzóknak is, mentünk oda ősszel, télen, tavasszal. Szerettünk ott lenni. Ez volt a "mi helyünk".

Később felfedezted a Kommunistákat, és kicsit elpártoltunk a Waggontól, a Kommunistákhoz jártunk. Ugyanezért. Beülni, beszélgetni, együtt lenni. Decemberben azt mondtad nekem, majd elmegyünk még a Kommunistákhoz. Nem mentünk. Nem rajtad múlt, Apu.

Időközben kitavaszodott, ahogy írtam, és a Waggonban is, bár a zárt és fűtött paraván megvan még - gondolom, az estékre és a fázósaknak - már kitették a teraszt, az asztalokat a napfénybe. Mert gyönyörűen süt ám a Nap, Apu!

A terasz naná, hogy tömve volt. Mindig is tömve volt. És imádtad, hogy tömve volt, hogy az emberek a bicikli-edzés után, a gyerek- vagy kutya-sétáltatás közben, egyetemi óra végeztével, vagy csak úgy, beülnek ide. Imádtad, hogy nagy az élet, hogy zajlik az élet.

Mikor is voltunk utoljára együtt itt a Waggonban? Te fel tudod idézni? Mert én nem. Szeretném, de nem megy. Végignéztem az SMS-eimet, amit neked küldtem, meg amit tőled kaptam, és azt találtam, hogy augusztus 17-én, 18 óra 18 perckor ezt az üzenetet írtad nekem: "Már /ha/ vagon" .

Ezek szerint aznap találkoztunk. A Waggonban. És te vártál rám. Egy hétfői nap volt, ezt most néztem meg. Miről beszélgettünk? Én biztos, hogy panaszkodtam, hogy kevés az órám, kevés a pénz. Biztos, hogy meghívtál. Nem hagytál fizetni.  Mert úgysincs pénzem. Még az is lehet, hogy ekkor ajánlottad fel, hogy adsz nekem százezer forintot, hogy valahogy átvészeljem ezt az időszakot. Nem emlékszem, Apu!

Jó lenne, jobb lenne, ha tényleg fel tudnám idézni, mikor voltunk itt utoljára, és miről beszéltünk.

Röhej, de azt várom, hogy felbukkanj. Szinte látlak. Itt ülök, és szinte látlak. Sétálsz ide, nehézkesen kicsit, talán bicegve kicsit. Nézem, ahogy közeledsz ezzel a fura járással, és arra gondolokm biztos fáj a lábad. Az érszűkület, emlékszel? Megállsz a terasz mellett, rövidlátón hunyorogsz, körülnézel, keresel. Én integetek. Meglátsz, elmosolyodsz és két kézzel integetsz. Nem úgy, ahogy általában szoktak. Középmagasra emelt két kéz, tenyér kifordítva, ujjak kinyújt, becsuk (ökölbe), megint kinyújt, megint becsuk. Ez is integetés. Hajdók-féle. Már tudom, honnan hoztam ezt az integetést.

Ez volt az integetésünk. Azt, hogy mikor ültünk utoljára a Waggonban, azt nem tudom felidézni, de arra tisztán emlékszem, hogy integettél nekem utoljára. Nem így. Haloványan. Gyengén. Egy kezedet emelted (talán a jobbat?) picit, alig, s majd leejtetted. De Apu, ez is integetés!

Szóval észreveszel, hol ülök, mosolyogsz és integetsz, és idejössz, puszi és leülsz. "Hát szeeeeeerbusz, kislányom!" Üdvözölsz. Tudom, mi van rajtad. Farmer, "A FARMER", merthogy mindigis egy volt. Póló, pulcsi és széldzseki. Ami nem igazi széldzseki, hanem egy ősrégi, legalább tizenöt éves susi-musi melegítő felső része. Fehér, legalábbis fénykorában fehér volz. Fehér susi-musi melegítőt vettél, amikor a susi-musi meglegítők voltak divatban. Mikor is? '95-ben? A felsőjét megtartottad, ez a széldzsekid, ez az átmeneti kabátod.

Na szóval ott ülsz, farmerben, pulcsiban, susi-musi felsőben, és nálad az elmaradhatatlan "türkische koffer", ahogy mindig hívtad. Ha hoztál, vittél valamit, azt mindig tök gáz tesco-s vagy cba-s zacsiban hoztad, vitted, a "türkische koffer"-ben. Mondtam már, hogy imádtam a türkische koffereidet? A béna zacskókat, amikben nekem hoztad a leveleimet, vagy az aláirandó papírokat, vagy bármi hasonlót. Most is itt van nálad, a türkische koffer, nekem hoztál valami papírt benne.

Rendelsz egy sört és egy zsíros kenyeret, sok lila hagymával, ahogy mindig. Imádod az itteni zsíros kenyeret, sok lila hagymával, ki nem hagynád egyszer sem.

Aztán csak beszélgetünk. Elmeséled, milyen isteni kaját főztél előző nap, és azt is, mit tervezel főzni, és az is milyen finom lesz, és hogy még kell venni hozzá ezt meg azt, de szerencsére a CBA nyitva van nyolcig. Meg én is mesélek, magamról, az életemről, fontos és lényegtelen dolgokról. Fecseghetünk és lényegretörő kérdésekről is beszélhetünk. Mindegy, mindenről tudunk beszélni.

Úgy két óra múlva fizetünk, együtt megyünk az Izabella utca sarkáig, lelkemre kötöd, hogy küldjek üzenetet, hogy rendben hazaértem. Elbúcsúzunk, kapok egy keresztet a homlokomra, adok neked is egyet. Hüvelykujjal rajzoljuk a kereszteket, ahogy mindig. Homlokra. Ilyet se kapok azóta.

Hazatekerek.

Ma is hazatekertem. Ahogy mindig. Csak nem beszélgettünk. Csak nem mondtad el, milyen finomságot készülsz főzni. Csak nem hoztál magaddal türkische koffert, levelekkel. Csak nem integettél. Csak nem jöttél.

Hiányzol, Apu.