Képzeldapu,

rájöttem, mégpedig a szokásosság fontosságára. Arra, hogy mennyire lényeges az életünkben a megszokás, a szokott dolgok, a várható, és valóban bekövetkező események.

Ha elmegyek pisilni, Piciny cica szinte mindig odajön, két hátsó lábára áll, a térdemre támaszkodik, és egyik melső mancsával a fejem felé nyúl, mintha meg akarna simogatni. És ezt mindig. Ahányszor pisilek. De ha valamiért nem jön, hiányzik. Hülyeség, de hiányzik. Mert megszoktam, hogy jön, hogy feláll és felém nyúl.

Ma a wc-n az jutott eszembe, hogy a családunkban csak te imádkoztál ebéd előtt. Viszont te mindig. Elmondtad az "asztali áldást", jobban mondva a szokásos kétsoros formulát, amit minden katolikus család ismer, édesjézuslégyvendégünk... Nem imádkoztam veled, és sosem szóltál rám, hogy én is imádkozzak. De te mindig elmondtad. Erre lehetett számítani, és ez be is következett. Mint a cica mancsa a wc-n.

De ha nem jön a cica, nem nyújtja a mancsát, hiányzik. Mert megszoktam. Mert megszoktam és elfogadtam. Mert megszoktam és elfogadtam és megszerettem. És hiányzik, ha nincs. Így van ez az imával is. Bár én nem imádkoztam, hiányoznak az ebéd előtti imák. Mert voltak, megszoktam, elfogadtam és megszerettem őket. Hozzád tartoztak.

Ki fog most imádkozni ebéd előtt, Apu?