Képzeldapu,

ma mosolyogtam, és úgy őszintén, örömmel, majdhogynem vidáman. Majdnem úgy, mint rég, mint azelőtt, hogy elmentél. Ma jó nap volt, és lehet, hogy lesz még jó napom. És ma újra agyaltam valamin, valamin, ami nem Te voltál és nem én voltam és nem a hiányod volt.

Ma voltam órát tartani egy nyelviskolában, mostanában sokat járok oda, sok órám van ott. A belvárosban van, az Astoriánál, egy öt emeletes nagy, gangos házban. A liftre várva - mindig várni kell, mindig sokat - megfigyeltem, hogy a földszinten egy üveg-fal mögött házmester-kuckót rendeztek be. Kis iroda-szerűséget, ahol a hetven-akárhány éves, jellegzetesen házmester-külsejű bácsi üldögél, és így "van", és így dolgozik. Ott ül egész nap, gondolom, nyolctól hatig, mondjuk.

A bácsi ott ül, láthatóan nem csinál semmit, de szól a rádió. Azon gondolkodtam ma, mit tennék én, ha ilyen munkám lenne. Tutira az lenne az első dolgom, hogy levigyek egy laptopot magammal, és megoldjam az internet-összeköttetést. És egész nap leveleznék, meg az interneten szörfölnék, meg olvasgatnék ezt-azt, meg kapcsolatot tartanék fenn on-line, mindenféle program segítségével (csetelnék, magyarul). És sehogy sem tudtam elképzelni, hogy hat-nyolc-tíz órát töltsek el számítógép, internet, információ és kapcsolatok nélkül.

Aztán meg arra gondoltam, hogy a házmesterként működő úriember valószínűleg nem hiányolja a számítógépet vagy az internetet a mindennapjaiból. Arra gondoltam, hogy neki elegendő lehet, hogy hallgatja a Kossuthot, esetleg keresztrejtvényt fejt, de mindenesetre nincs szüksége állandó, on-line kapcsolatra a barátaival, nem igényli a folytonos e-mail olvasást-írást, vagy a közösségi oldalak látogatását, vagy a hírek, érdekességek, ez-azok olvasgatását.

Arra gondoltam, mennyire más világ ez. Mennyit változott a világ, illetve a mi hozzáállásunk a világhoz. A mi igényeink. Én tutira megőrülnék, ha "csak" a rádió szólna egész nap, semmi más impulzust nem kapnék máshonnan, semmi vizuális inger nem érne, semmi kapcsolatom - még, ha virtuális is - nem lenne más emberekkel. Pedig szerintem én még csak valami átmeneti generációhoz tartozom. A későbbiek, sokkal vizualitás- és információ-függőbbek. De ha már én nem bírom, nem bírnám vizuális inger, újabb és újabb információk, emberi kapcsolatok nélkül, mit tennének a mostani tizenévesek?

Sokat változott a világ, Apu. Sokat változtunk mi is benne. [Apu: Tempora mutantur et nos mutamur in illis.] Igen, így van. Azon is gondolkodom, hova vezet ez. Nyitott, tág téma. Most nem fér bele. De legközelebb visszatérünk rá. Ha majd legközelebb írok neked.

Addig is raktározzuk el magunkban a hetvenes, előző korból származó bácsika képét, aki ott ül az üvegfalú kuckójában, hallgatja elemes rádióján a Kossuthot, nézi, ki mindenki jön-megy a házban, és létezik és van, és talán elégedett is. És esetleg boldog is. És neadjisten [Apu: Noch dacu!] időnként mosolyog.